Egyes embereknek a magánzárka büntetés, míg mások számára tudományos felfedezéshez vezető út. Az 1960-as években, amikor javában tombolt az űrverseny, a kutatók kíváncsiak voltak, hogyan viselik az emberek az űrutazást, az elszigetelt, zord életkörülményeket, és napfény híján hogyan alakul az alvásciklusunk.
A való világ az elmegyógyintézetben
Elsőként következzen három skizofrén igaz története, akik egytől-egyig Jézus Krisztusnak hitték magukat. 1959-ben a szociálpszichológus, Milton Rokeach a téveszmék erősségének tesztelésére, három, magát Jézus Krisztusnak valló beteget zárt össze két évre egy Michigani elmegyógyintézetben.
Rokeach azt remélte, hogy az önjelölt „Krisztusok” felhagynak téveszmés identitásukkal, miután olyanokkal konfrontálódnak, akik magukról ugyanezt állítják. De nem ez történt. Először, a három férfi folyamatosan azon veszekedett, hogy melyikük a valódi szent.
Miután képtelenek voltak a másikat meggyőzni igazukról, a veszekedés gyakran tettlegességig fajult. Végül azonban mindegyik férfi logikus magyarázatot talált a helyzetre. Az egyikük azt hitte, hogy a másik kettő elmebeteg. Egy másik pedig úgy gondolta, hogy társai valójában halottak és gépek mozgatják őket.
A két éves tartózkodás végén még minden férfi meg volt győződve arról, hogy ő az Isten fia. Tény, hogy a téveszmés identitás (a személyiségzavarokról a WEBBetegen olvashat) a konfrontáció hatására még inkább elmélyült és beágyazódott tudatukba. 20 évvel később, saját módszerét elítélve Rokeach így írt:
„Még a tudomány nevében sem volt jogom ahhoz, hogy Istent játsszak és megzavarjam ezeknek az embereknek az életét.”
Dühöngő bikából kezes bárány?
1963-ban Dr. Jose Delgado belépett egy córdobai arénába, hogy szembenézzen a félelmetes Lucero nevű bikával.
A Yale neurofiziológusa nem volt bikaviador, ehelyett másképp próbált felülkerekedni a bikán: elhatározta, hogy irányítása alá vonja az állat agyát.
A kísérlet célja az alany mentális állapotának megváltoztatása volt: felrázni a depressziósokat és lecsillapítani az izgágákat. Ám Delgado a „stimoceiver” kifejlesztésével ennél is tovább ment. A koponyába ültetett, körülbelül pénzérme nagyságú chipet távirányítóval működtette, és meg volt győződve arról, hogy a technológia végül elvezet egy pszicho-civilizált társadalomhoz, ahol egy gombnyomással bárki képes uralkodni önpusztító hajlamain.
Delgado évekig majmokon és macskákon kísérletezett, az állatokat távirányítással harcra, párosodásra késztette vagy elaltatta. Főként a harag kezelése foglalkoztatta. Egyik kísérletében stimoceivert implantált egy heves természetű majom agyába. Delgado odaadta a távirányítót a majom ketrectársának, aki hamar rájött, hogy a gomb megnyomásával lecsillapíthatja forrófejű barátját.
Delgado következő próbatétele a bikakísérlet volt. Lucero előtt több bikába is implantált stimoceivert, felemeltette a lábukat, elfordíttatta a fejüket, körbesétáltatta őket, stb. 1965-ben aztán eljött az igazság pillanata. Delgado belépett az arénába és szembenézett a vérengző temperamentumáról híres Lucero bikával. Amikor Lucero megindult felé, Delgado megnyomta a távirányítót, mire az állat megtorpant. Ismét megnyomta a távirányítót, és a bika jámboran körbesétált a ringben.
A bemutató nagy tetszést aratott, a The New York Times címoldalon számolt be a kísérlet sikeréről. Ennek ellenére egyes neurológusok szkeptikusan vélekedtek a dologról, mivel szerintük Delgado valójában nem a bika agresszióját fojtotta el, hanem egyszerűen sokkolta az állat agyát, ami megzavarta a viselkedését és ezért hagyott fel a támadással. Eközben kívülállók azzal kezdték vádolni Delgado-t, hogy titokban chipet ültetett be az agyukba, amivel befolyásolja a gondolataikat. Mivel az 1970-es években a nyilvánosság körében egyre jobban eluralkodott a tudat-kontrolláló technológiával kapcsolatos félelem, Delgado úgy döntött, hogy visszatér Spanyolországba, és kevésbé ellentmondásos kutatásba kezd. Ám az elektromos agy-stimuláció terén végzett munkája valóban tudományos áttörést hozott, mivel megalapozta a neuro-imlplantátumokhoz vezető utat, melyek nagy segítséget nyújtanak a Parkinson-kóros, epilepsziás, depressziós és krónikus fájdalomtól szenvedő betegek kezelésében.
Egyedül a sötétben
Egyes embereknek a magánzárka büntetés, míg mások számára tudományos felfedezéshez vezető út. Az 1960-as években, amikor javában tombolt az űrverseny, a kutatók kíváncsiak voltak, hogyan viselik az emberek az űrutazást, az elszigetelt, zord életkörülményeket, és napfény híján hogyan alakul az alvásciklusunk.
Michel Siffre, egy 23 éves francia geológus, úgy döntött, hogy választ talál ezekre a kérdésekre, ezért 1962-ben két hónapig teljesen egyedül egy 100 méterrel a föld alatt lévő gleccserbarlangba költözött. Nem vitt magával órát, és a napfényt sem látta odalenn, így az idő múlását semmihez nem tudta viszonyítani.
A barlangban a hőmérséklet fagypont alatt volt, 98 százalékos páratartalom mellett. A hideg és nedves környezetben Siffre folytonosan hypothermiától szenvedett, ennek ellenére a 63 föld alatt töltött nap során csak egyetlen egyszer viselkedett zavartan, amikor különös hangon énekelni és táncolni kezdett. Ettől eltekintve viszonylag normálisan viselkedett.
Amikor szeptember 14-én feljött a barlangból, azt hitte, augusztus 20-a van, tehát valamelyest veszített az időérzékéből. Szervezete azonban nagyjából a megszokott módon működött. Kutatási asszisztensét minden alkalommal felhívta, amikor felkelt, evett vagy aludni tért, és ebből kiderült, hogy tudtán kívül rendszeres alvás-ébrenlét ciklusban élte mindennapjait, és egy átlagos napja csak kissé haladta meg a 24 órát. Siffre tehát bebizonyította, hogy az ember rendelkezik egyfajta belső órával.
A siker további kutatásra sarkallta. Tíz évvel később a NASA finanszírozásával egy texasi barlangban ismételte meg a kísérletet, ami az előzővel ellentétben meleg és kényelmes volt, viszont itt hat hónapot töltött. Legnagyobb kényelmetlenséget a fejére rögzített elektródák jelentették, melyeken keresztül figyelemmel kísérték az életjeleit, a szív, az agy és az izmok aktivitását. Egy idő után ehhez is hozzászokott és napjait békés olvasgatással, zenehallgatással és a barlang felfedezésével töltötte.
A 79. napon azonban kezdte elveszíteni a józan eszét. Lemezjátszója eltörött és magazinjait kezdte felemészteni a penész, amitől olyannyira búskomorrá vált, hogy csakhamar már az öngyilkosságon töprengett. Egy ideig vigaszt nyújtott számára egy kisegér, ami a készleteit dézsmálgatta. Ám amikor az egerét megpróbálta befogni, hogy háziállattá szelídítse, véletlenül agyonnyomta az aprócska állatot. Ekkor az elhagyatottság érzése végérvényesen eluralkodott rajta.
A kíséret vége felé egy villámlás közben elektrosokk érte a fejéhez rögzített elektródákon keresztül, és bár a fájdalom elviselhetetlen volt, a depresszió annyira eltompította az agyát, hogy ezen kívül még három sokk érte mielőtt úgy döntött, hogy lecsatolja a fejéről a vezetéket.
A texasi barlangkísérlet mindezek ellenére érdekes eredménnyel zárult. Az első hónapban Siffre alvás-ébrenlét ciklusa szabályos volt, és a nap hossza csak kissé haladta a meg a 24 órát. Ám ezután, a ciklus 18-52 óra közt véletlenszerűen váltakozott. Ez pedig felkeltette azon kutatók érdeklődését, akik azt vizsgálták, hogyan lehet meghosszabbítani az emberi alvás–ébrenlét ciklust, ami potenciálisan igen nagy előnyt jelentene például a hadseregnél vagy az asztronauták esetében.
A delfinszerető
A leginkább zavarba ejtő kísérlete John C. Lilly neurológus 1958-ban lefolytatott delfin intelligencia tanulmánya. A Kommunikációs Kutatóintézetnek dolgozó Lilly szerette volna kideríteni, hogy a delfinek képesek-e az emberi nyelv elsajátítására. Az akkoriban uralkodó elmélet szerint, a gyermekek egyszerűen azért tanulnak meg beszélni, mert állandó, szoros kapcsolatban vannak az édesanyjukkal. Lilly azt gondolta, hogy a dolog a delfineknél is működhet.
1965-ben Lilly tudományos munkatársa, Margaret Howe 10 héten keresztül egy félig elárasztott két szobás épületben együtt élt egy Peter nevű delfinnel. A víz elég sekély volt, hogy Margaret átgázoljon a szobákon, és elég mély ahhoz, hogy Peter úszkáljon benne. Ily módon a lakótársak folyamatos kontaktusban álltak egymással: együtt ettek, ittak, játszottak és aludtak. Margaret ágya is a vízben állt és a víz felszínén lebegő táblán dolgozott, így Peter bármikor megzavarhatta, amikor csak kedve tartotta. A játékok során Margaret emberi hangok kiadására és egyszerű szavakra próbálta megtanítani az állatot.
Ahogy telt-múlt az idő, világossá vált, hogy Peternek nem pótmamára, hanem sokkal inkább barátnőre fáj a foga. Ráunt a nyelvórákra és heves udvarlásba kezdett, méghozzá úgy, hogy harapdálni kezdte a nő lábait. Amikor ráeszmélt, hogy udvarlása viszonzás nélkül marad, a delfin erőszakossá vált. Az orrával durván bökdösni kezdte a nőt és uszonyaival szándékosan felsértette a sípcsontját. Védekezésül Margaret gumicsizmát húzott és folyton egy seprű volt a keze ügyében, hogy elhessegethesse kellemetlenkedő rajongóját. Amikor ez sem vált be, Margaret nőstény delfinekkel próbálta elterelni Peter érdeklődését, ám ekkor a kutatók amiatt kezdtek aggódni, hogy ha Peter túl sok időt tölt el a fajtársai között, akkor elfelejti, amit addig az emberi létről megtanult.
Dr. Lilly kitartott amellett, hogy a delfineket meg lehet tanítani beszélni, csupán elegendő időre van szükség. Ezért újabb 1 évig tartó kísérletet tervezett Margaret és egy másik delfin bevonásával. Miután ez túl költségesnek bizonyult, módszert váltott, és LSD-vel próbálta beszédre tanítani a delfineket. Bár bizonygatta, hogy jó úton halad, az LSD-s módszer miatt a tudományos közösség körében hírneve megcsorbult, és nem sokkal ezután kutatásának szövetségi finanszírozását is beszüntették.
Ezeket olvasta már?
- Nyugodjon meg, nem olyan perverz, mit gondolná
- Nem a merénylő, hanem az orvosai okozták a néhai elnök halálát
- Horrorisztikus paraziták
- Megmagyarázhatatlan műtét utáni jelenségek
- Szoláriumba megy vagy a saját temetésére?
- Furcsaságok műtét közben
- Hogyan hat a menstruáció a székelési szokásainkra?
- 2014 orvosi rejtélyei
- Meg nem érdemelt kutatói hírnév
- A fogorvoslás fájdalmas története
- Emberek, akik levágatták a lábukat
- A legőrültebb dolgok, amit húgycsőből távolítottak el
