A történelemben előfordultak olyan titokzatos járványok, amelyekről korábban nem voltak híradások, azonban egyszer csak váratlan felléptek, pusztítottak, majd egy idő után többé nem tértek vissza soha, és mibenlétük még máig is vitatott. Ezek egyike az angol izzadás.

A járványos betegség 1485-ben bukkant fel először Wales területén, és nemsokára elérte Londont. A járvány viharos gyorsasággal terjedt szét Angliában, de a skót határon és az ír partoknál váratlan megtorpant, nem futott tovább. Ezt követően a járvány még négy alkalommal söpört végig Anglián (1506, 1517, 1528, és végezetül 1551), a kontinensre pedig egy alkalommal csapott át. Ötszöri támadása hatvan év alatt 3 millió emberéletet követelt.

Az 1528-as járvány átterjedt az öreg kontinensre is - vélhetően angol hajósok hurcolták be Antwerpenbe, Amszterdamba – majd a kikötővárosokból továbbvonult észak felé. Németalföldön flamandok és hollandok között szedte áldozatait, később eljutott Skandinávián át egészen Oroszországig. Az utolsó, talán a legpusztítóbb járvány 1551-ben megtizedelte Anglia lakosságát, és azóta megmagyarázhatatlan módon soha többet nem ütötte fel a fejét.

A korabeli feljegyzésekből következtetve a sudor anglicus morbiditása (megbetegedés gyakorisága) és mortalitása (halálozási arány) - noha járványonként változó mértékben - de igen jelentős lehetett. Amíg az 1506-os járványban megbetegedettek közül viszonylag kevesen vesztették életüket, addig 1517-ben a betegek legtöbbje órákon belül meghalt. Egy szemtanú később így emlékezett vissza:

„aki délidőben még örvendezett, az estére már nem volt az élők sorában”.

A halál gyorsan és szaporán aratott, néhány, talán némileg túlzónak tűnő leírás szerint

„száz beteg közül jó, ha egy életben maradt”.

Úgy tartották, hogy aki az első huszonnégy órát túléli, annak már van némi esélye a gyógyulásra.

Akut tünetek

A betegség lappangási ideje rövid volt, a tünetek drasztikus hirtelenséggel és erővel jelentkeztek. 1552-ben John Caius angol orvos, a betegségről szóló értekezésében ekként ír a tünetekről:

"Először fáj a hát vagy a váll, sajognak a végtagok, a kar, a láb, lüktető vagy csikaró fájdalommal, ez úgy látszik, minden betegnél ugyanaz. Aztán a májban jön a fájás, vagy a gyomorhoz közel. Aztán következik az őrületig fokozódó fájdalom a fejben. Végül a szív következik... a betegek szaporán lélegeznek, és nehezen... nyögve, zihálva... ez az utolsó előtti napjuk az árnyékvilágban.”

Az írott emlékek alapján tehát a betegség hirtelen hidegrázással, magas lázzal és nagyfokú levertséggel kezdődött, majd szívtáji szorító érzés, szapora szívműködés, máj- és gyomorfájdalom, hányás, fejfájás, aluszékonyság, delírium, továbbá nehezített légzés, esetenként orrvérzés jelentkezett. Jellegzetes volt a lázzal együtt fellépő nagymérvű, bűzös izzadás, a bőrön foltos, hólyagos kiütések alakultak ki. A kóros tünetek sokszínűsége és súlyossága, rapid kibontakozása, a gyors állapotromlás, és a magas halálozási arányszám, a szepszis talaján kialakuló sokszervi elégtelenség gyanúját veti fel.

John Caius (1510–1573)

A régi kórleírások mindig kihangsúlyozták a penetráns szagú izzadás tünetét. A fokozott izzadás már önmagában is kellemetlen szaggal jár, hiszen ilyenkor fokozódik a verejtékben található szerves anyagok baktériumok okozta lebomlása. Továbbá, súlyos fertőzésben károsodhat a máj méregtelenítő tevékenysége, illetve a vesék kiválasztó funkciója, és ezek a kóros folyamatok jellegzetes lehelet- és testszagot okoznak. A testnedvekben felhalmozódó méreganyagot a verejtékmirigyek – mintegy „harmadik pótveseként” – igyekeznek kipumpálni a szervezetből. Ez a folyamat talán magyarázhatná az angol izzadás orrfacsaró bűzét, de lehetséges, hogy csak fikció.

A betegséget túlélőknél, még hosszú ideig (akár élethossziglan) jelentkezhetett rohamszerű szívritmuszavar, illetve nagymérvű éjszakai izzadás.

Járványtani furcsaságok

A járványok mindig késő tavasszal kezdődtek, majd az ősz beálltával mérséklődtek, s rövid időn belül megszűntek. A járványok lefolyása szokatlanul sajátos, számos ponton ütközik a járványtan általános szabályaival.

Az angol földön időről-időre fellángoló járványok egyszer sem törtek be Írországba, illetve Skóciába, holott angolok ezrei menekültek a járványmentes ír és skót területekre. Hasonló volt a helyzet a Németalföldön is. A járvány a hollandok és flamandok között szedte áldozatát, de nem terjedt délre, a vallonok lakta területre, elkerülte Franciaországot és Itáliát, - következetesen észak, észak-kelet felé vette az irányt.

Érdekes módon a járvány elsősorban a 15-42 év közötti életerős férfiakat érintette. Ez magyarázható lenne azzal, hogy az ebbe a csoportba tartozók (katonák, kereskedők, vándoriparosok) társadalmi aktivitásuknak és földrajzi mobilitásuknak köszönhetően könnyebben fertőződhettek, az viszont nehezen értelmezhető, hogy a ragály a nőket, a gyerekeket és az öregeket nagyrészt elkerülte, holott a kiskorúak és az idősek - a még éretlen, vagy már hanyatló védekezőképességük következtében - igencsak védtelenek a fertőzésekkel szemben.

Inkább a gazdagokat érintette

Az angol izzadás azonban nemcsak nem és életkor szerint szelektált az emberek között, hanem furcsamód számításba vette a társadalmi rangot is. A korabeli dokumentumok szerint a magasabb rendűek lényegesen nagyobb számban betegedtek meg, mint a szegények. Pedig a tehetősek – a történelmi járványok során bevett gyakorlatnak megfelelően – megengedhették maguknak, hogy a kórság elől vidéki birtokaikra költözzenek, izolálódjanak, avagy fertőzésmentes külhoni területekre menekülhessenek. Arról nem is beszélve, hogy jobb életminőségük révén, ellenállóbb fizikummal rendelkezhettek, mint a szegénynegyedek lakói.

A nem helybélieket, a külhonból jött idegeneket legtöbbször elkerülte a betegség. Sajátos módon, a városi lakossághoz mérten, a vidéken élők gyakrabban kapták el a fertőzést. Hihetetlen továbbá, de mintha egyes betegekben a tünetes fertőzés nem hagyott volna hátra semmi védettséget, ugyanis a járvány alatt, két-három ismételt megbetegedés nem ment ritkaságszámba.

Mi lehetett az angol izzadás?

Az e témát kutatók közül sokan influenzajárványnak tartják a korabeli járványt. Meg kell jegyezni, hogy megfázásos tünetekkel járó légúti betegség megjelölésére már 1379-ben az influenza nevet használták. A XV–XVI. században pusztító járvány viszont sudor anglicus megjelöléssel került be a köztudatba, feltehetőleg azért, mert eltérő tulajdonságokkal rendelkezett. Felmerült a madárinfluenza eshetősége is, miután az egyik angolföldi járvánnyal egy időben, fokozott madárelhullást észleltek. Az elpusztult állatok szárnytövében borsónyi tályogokat találtak, ez viszont inkább baktériumfertőzésre utal, mintsem vírusinfekcióra. A vidéki, természet közeli életmódot folytatók gyakoribb megbetegedése, felvetette a zoonózis (állatról emberre terjedő betegség), így a leptospirosis, az arbovírus-fertőzés és a hantavírus okozta tüdő-szindróma lehetőségét.

Gyanúba keveredett még a tüdőanthrax, a kiütéses tífusz és a középkorban gyakran előforduló, járványszerűen fellépő, tömeges anyarozsmérgezés.

Ezek a feltételezések azonban, objektív bizonyítékok hiányában spekulatívak. 2001-ben olyan sírokat tártak fel, amelyekbe angol izzadásban elhunytakat temettek. A leleteken elvégzett genetikai vizsgálatok nem hoztak eredményt, a kórokozó kimutatására tett kísérletek sikertelennek bizonyultak. A rejtély továbbra is a rejtély maradt.

A természettudományban azonban nincsenek örök rejtélyek, csupán kevés a velük kapcsolatos ismeretanyag. A múltat szondázó tudományágak összehangolt, interdiszciplináris kutatómunkája előbb-utóbb fényt derít majd az angol izzadás titkára.