A kutatók régóta vitatkoznak, hogy miért is van menopauza. Néhányan úgy gondolják, hogy a természetes kiválasztódás során alakult ki őseinkben, méghozzá azért, mert azok a nők, akiknél leállt a reprodukció, összességében több egészséges utódnak adtak életet, mint akiknél ez nem történt meg.

Amikor 2012 őszén egy indiai aggastyán, Ramajit Raghav saját, két évvel korábbi rekordját megdöntve, 96 évesen ismét apa lett, a szenzációs hír bejárta a világsajtót. Az eset bár szokatlan, egyáltalán nem nevezhető csodának, hiszen gyermeknemzésre tulajdonképpen minden agg korban lévő úr képes, a spermiumtermelés ugyanis az élet végéig megmarad. Azonban a nők 50 éves koruk körül a menopauzaként ismert biológiai változás következtében végleg elvesztik reproduktív kapacitásukat.

Miért is van menopauza?

Néhányan úgy gondolják, hogy a természetes kiválasztódás során alakult ki őseinkben, méghozzá azért, mert azok a nők, akiknél leállt a reprodukció, összességében több egészséges utódnak adtak életet, mint akiknél ez nem történt meg. Egyrészt mert a petesejtek öregedésével az anyák a vetélés és a halva születés egyre nagyobb kockázatával szembesültek, másrészt mert az idősebb anyák nagyobb energiát fektethettek a már megszületett gyermekeik felnevelésébe.

Más tanulmányok azonban vitatják ezt az elméletet, mivel véleményük szerint az idősebb nők számára a szüléssel járó rizikó nem elég nagy ahhoz, hogy a menopauzát evolúciós előnnyé tegye. Megint mások úgy magyarázzák, hogy a menopauza célja valójában az, hogy a nők segíthessenek unokáik nevelésében. Az ipari forradalom előtti finn populációs adatok tanulmányozásából kiderült, hogy azok a gyermekek, akiknek a nagyanyja még élt, nagyobb valószínűséggel érték meg a felnőttkort, mint azok, akiknek a nagyanyjuk már meghalt. Ilyen értelemben tehát a menopauza egy sikeres evolúciós stratégia, mert ily módon több unoka születhet, akik mind hordozzák a nagymama génjeit.

Kezelhetjük-e a menopauzát speciális emberi jellemzőként?

Bizonyos kutatók szerint egyáltalán nem. Ők azzal érvelnek, hogy a nők öregedése során történő biológiai változás nem különbözik élesen a más fajoknál lezajló folyamatoktól. Számos faj esetében a nőstények, az emberhez hasonlóan, meghatározott számú petesejttel születnek, melyek velük együtt öregszenek.

A nőstények képesek energiát fektetni a peték feljavításába, de ha ez túl nagy erőfeszítésbe kerül, akkor kevesebb energiájuk marad egyéb feladatokra. Ez az evolúciós egyensúly vezet ahhoz, hogy a nőstények végül kifogynak az életképes petékből. Akár túléli ezt a kort, akár nem, a lényeg, hogy a nőstény fizikailag mennyire képes ellenállni az öregedésnek. Nincs tehát semmi különös abban, hogy számos faj nőstényei, így az elefántok és a patkányok is túlélhetik a reproduktív éveiket.

Főemlősöket is vizsgáltak

Az Evolutionary Anthropology folyóirat legutóbbi kiadásában Daniel Levitis, Oskar Burger és Laurie Bingaman kutatók összehasonlították a humán menopauza biológiáját néhány főemlős rokonunkéval. 66 fajt vizsgáltak meg és megállapították, hogy minden faj nőstényei képesek jóval túlélni a legutolsó szülést. A poszt-reproduktív életciklus a tenyészévek 25-95 százaléka közt szóródott.

Önmagában véve ez az eredmény tehát azt sugallja, hogy a humán menopauza egyáltalán nem valami egyedi, kizárólag a nőkre jellemző dolog. A kutatók ugyanakkor figyelmeztetnek, hogy zömmel állatkertben élő állatok adatait dolgozták fel, ahol az emlősöket jól táplálták, gondozták, és nem voltak nap, mint nap kitéve a ragadozók fenyegetésének. A vadon élő állatok adatai jóval ritkábbak, de azokból egyértelműen kitűnik, hogy a nőstények csupán elhanyagolható töredéke éli túl a reproduktív kort.

A nőknél azonban más a helyzet, hiszen a földön élő nők jelentős hányada menopauzális korban van, és ez nemcsak a tehetős társadalmak esetében igaz. A rabszolgatartás idején a trinidadi nők szörnyű körülmények közt éltek, a korai halál miatt a populáció is folyamatosan zsugorodott, ennek ellenére a felnőtt korú trinidadi rabszolganők harmada túlélte utolsó gyermeke születését.

Úgy tűnik, tehát van valami jelentős különbség a nők életében a nőstény állatokkal összehasonlítva. De vajon lényeges-e a menopauza vagy csupán evolúciós melléktermék? Az ember nagyméretű aggyal rendelkezik, és azt is tudjuk, hogy minél nagyobb a főemlősök agya, annál tovább élnek. A nagyobb agyméretű utód azonban nagyobb energiát követel mind a terhesség, mind a szülés során, hosszabb idő alatt válik önállóvá, így felneveléséhez hosszabb élet szükséges. Ezen tényezők fényében nagy a valószínűsége, hogy a nagy emberi agy vezetett a menopauzához.

Az agyunk lehet a ludas

Levitis és kollégái azonban nem így gondolják. Összehasonlították a nők és a főemlősök agyméretét a reproduktív képesség leállásakor és halálozáskor.

Megállapították, hogy a nők esete még a gigantikus agyméret figyelembe vételével is különös, mivel más emlősökhöz hasonlítva hamarabb leáll a reproduktív képesség és tovább is élnek, mint azt az agyméret alapján jósolnánk.

Így hát a kutatók abban maradtak, hogy a nők jellemzően hosszabb poszt-reproduktív életszakaszt élnek meg a többi főemlősnél, amit nem lehet csupán a nagyobb agymérettel megmagyarázni. Az emberi történelem minden egyes pillanatában a nők legalább egyharmada poszt-fertilis korban volt és van jelenleg is, ami tízszer magasabb az agyondédelgetett állatkerti állatoknál megfigyelt aránynál.

Levitisék véleménye szerint ezért a menopauzának mindenképpen valami speciális jelenségnek kell lennie. Feltevésük szerint hat millió évvel ezelőtt, a humanoid nők a többi nőstényhez hasonlóan potenciálisan túlélhették volna a legutolsó utód születését, de legtöbbjük ekkorra meghalt. Ezután azonban a nők fejlődése más irányt vett: agyméretük növekedésével párhuzamosan egyre több képességre tettek szert, ami sokoldalú eszközök, így a beszéd kialakulásához vezetett. Ezek az eszközök lehetővé tették, hogy a nők tovább éljenek, aminek következtében egyre több nő élte túl a reproduktív korszakát.

Napjainkra nyilvánvalóvá váltak a poszt-menopauzális élet előnyei. Minden olyan gén, mely lehetővé teszi, hogy a nők tovább éljenek, a természetes szelekciónak kedvez, hiszen növeli a leszármazottak túlélési esélyét. A generációk során ezért alakulhatott úgy, hogy a nők életük jóval nagyobb részét töltik gyermektelenül.

A hős nagymama

Az új hipotézis szerint tehát a humán menopauza speciális, ugyanakkor mégsem egyedi. Számos faj nősténye rendelkezik a reproduktív kor túlélésére elegendő kapacitással, bár ezt csak ritkán használják ki. A japán gall levéltetű nősténye azonban kivétel. A rovar petetermelése az élethossz felénél leáll, és a peték egykori helyén ragacsos anyagot kezdenek el termelni.

Amikor támadás fenyegeti a kolóniát, a bátor „nagymama” elsőként veti magát a ragadozóra, és a testében termelt ragaccsal ártalmatlanná teszi. Bár a harcban a hős levéltetű maga is odavész, a menopauza mögött álló evolúciós folyamatok célja a levéltetű és az ember esetében is ugyanaz.