William Shakespeare születésének 450. évfordulóján sokunkat gondolkodóba ejt, hogy a géniusz munkáiban gyakran feltűnő mérgek, a valóságban is képesek-e gyilkolni. Lássuk, mire jutottak a téma megszállott kutatói.

Hamlet atyját a fülébe szórt méreggel ölték meg. Júlia tetszhalottá vált egy kotyvaléktól, és Titánia beleszeretett egy szamárfejű fickóba, miután egy virág nedvét cseppentették a szemébe.

Kétségtelen, hogy a botanikai kotyvalékok jó táptalajt biztosítottak Shakespeare képzeletének. Máig vitatott azonban, hogy az író milyen specifikus anyagokra utalt műveiben, és volt-e ezeknek mérgező hatása. Vajon Shakespeare drámái és a tudomány nyújtanak-e némi támpontot a kérdés megválaszolására? Lehetséges-e egy szunyókáló embernek mérgező port hinteni a fülébe anélkül, hogy felébresztenénk? Lehetséges, hogy szerelmet érezzünk egy csúfszerzet iránt csupán egy szer hatására? És létezik olyan anyag, ami minden ártalom nélkül tetszhalált okoz?

Kezdjük a dolgot Hamlet szerencsétlenül járt atyjával, akinek szelleme meséli el a történteket:

„Amint kertemben alvám

- Ez volt szokásom minden délután -

Meglopta bátyád ezt a biztos órát,

Üvegben átkos csalamatok levével,

S fülhézagomba önté e nedű

Bélpoklos csöppjeit, melynek hatása

A vérnek oly halálos ellene…”

(W. Shakespeare – Hamlet, dán királyfi, Arany János ford.)

Nehezen hihető, hogy a királyt nem csiklandozta a fülébe szórt por és nem ébredt fel, hogy meglássa gyilkosát. De 1950-ben egy brit orvos, aki alaposan tanulmányozta a fül anatómiáját, részletesen megvizsgálta ennek lehetőségét. „Shakespeare on the ear ,nose and throat” című munkájában arra a következtetésre jutott, hogy mivel a gyilkosságra a „biztos órában” került sor, és a király ebéd után teli pocakkal szunyókált, valószínűleg mélyen aludt. Ha az anyag olajos volt, és az üvegcse testhőmérsékletűre melegedett miközben a gyilkos Claudius a markában szorongatta, akkor nagyon valószínű, hogy a merénylet nem ébresztette fel a királyt.

Ennél hevesebb vitát kelt azonban az, hogy mit nevez Shakespeare „hebenon”-nak. Egyesek szerint bürök, ébenfa, tiszafa, nadragulya vagy az egy tyúkot elpusztítani képes beléndek lehet. A tiszafa levele, kérge és termése valóban nagyon mérgező, csakúgy, mint a bürök és a nadragulya. Az ébenfa enyhébb mérget tartalmaz, és inkább a gyantája van, nem pedig leve, amire Shakespeare utal. A beléndek a burgonya, a dohány és a paradicsom családjába tartozik, és kis mennyiségben jelenleg is különböző gyomor- és bélrendszeri betegségek kezelésére használják, mivel lassítja az emésztést. Ha ennek egyik alkotóelemét, a hioszciamint sikerül koncentráltan kivonni, akkor nemcsak egy csirkével, de akár egy emberrel is végezhet.

De a Shakespeare által leírt tünetek alapján a tiszafa és a beléndek lehet a bűnös, mivel ezek nagyon gyorsan ölnek. Shakespeare viszont azt írja,

”Egyszerre undok ótvar kérgezé,

Csömörletes héjjal, Lázár gyanánt;

Szép sima testemet,,,”(W. Shakespeare – Hamlet, dán királyfi, Arany János ford.)

ám az említett mérgek nem okoznak bőrtüneteket.

Ezért David Macht (Johns Hopkins Egyetem) és a hozzá hasonló kutatók, akik a kérdést majd egy évszázada tanulmányozták, arra a következtetésre jutottak, hogy a „csömörletes kéreg” csupán költői túlzásnak tekinthető.

Állattal is kísérleteztek

1918-ban Macht tanulmányozta a méreg felszívódását a test különböző részein és eltökélten kutatta, vajon meg lehetett volna mérgezni Hamlet atyját, ha annak füle teljesen egészséges. Ezt a problémát saját kísérletében meg is vizsgálta.

Kutyákat mérgezett az állatok különböző testnyílásain át, és várta, hogy milyen hamar jelennek meg a tünetek. Megfigyelte, hogy amikor a húgycsövön át mérgezte a kutyákat, az állatok néhány percen belül hányni kezdtek, míg ha a húgyhólyagon keresztül, akkor legalább harminc perc telt el a hányás jelentkezéséig. Megállapította, hogy sok anyag, köztük a nikotin és a belladonna felszívódhat a fülön keresztül, és megjegyezte, hogy a beléndek gyenge tinktúráját egy időben fülfájásra fülcseppként használták. Azonban némileg kétséges, hogy a méreg elég gyorsan hat-e dobhártya károsodás nélkül. 2002-es tanulmányában az argentin Basilo Aristidis Kotsias azon tűnődik, hogy vajon Hamlet bátyja, Claudius tudott-e a király halláskárosodásáról, és rájött-e, hogy ez kapóra jön neki.

Tündérgyilkosság

A Szentivánéji álomban ismét képbe jön a költői túlzás, amikor Titániát, a Tündérek királynőjét megmérgezik a Tündérkirály parancsára. A méreg hatására a Tündérkirálynő álmából felébredve az első jött-menttel szerelembe esik, aki történetesen egy szamárfejű parasztember.

Az erzsébetkori füvészek a csalánmagtól az édesburgonyáig sok mindenre hivatkoznak szerelmi bájital alapanyagként, de ez esetben Shakespeare a vad árvácskát (Viola tricolor) teszi felelőssé. Ez a növény különböző hatóanyagokat tartalmaz , köztük flavonolokat, karbonsavakat és tanninokat. Bár a néphagyományban jelen van a virágok használatának történelme, a hatóanyagok általában nyákoldó tulajdonsággal bírtak, ezért inkább köptetőként illetve a szaponinok és nyálkás anyagaik miatt vízhajtóként, semmint szerelmi bájitalként használták.

Romeónak és Júliának persze semmilyen szerelmi bájitalra nem volt szüksége. Azonban Júlia bevett egy titokzatos szert, amitől tetszhalottá vált. Bár eredetileg a családját próbálta ezzel a csellel kijátszani, a terv végül balul sült el, mert Rómeó is „bevette” és bánatában öngyilkos lett.

Lőrinc barát adta a lánynak a titokzatos anyagot eme szavak kíséretében:

„S kölcsön-mezében a meredt halálnak

Fekszel te így negyvenkét óra hosszat,

Majd mint üdítő álomból fölébredsz.”

(W. Sakespaere Rómeó és Júlia

Kosztolányi Dezső fordítása)

A szer Atropa belladonna, vagy más néven nadragulya lehetett. 1597-ben a „The Herball or General Historie of Plantes” című könyvében John Gerarde azt írja, hogy kis mennyiségben zavarodottságot, mérsékelt mennyiségben tetszhalált, és nagy mennyiségben halált okoz. Más múltbéli jelölt lehet a gyékénymag vagy a leopárdméreg nevű növény, melyről azt hitték, hogy egy farkast vagy egy leopárdot is képes megölni, az embereket viszont nem. De ezen növények egyike sem okoz a szívverés lelassulásával járó kómát, ami tetszhalálnak tűnhet.

Igazság szerint talán soha nem tudjuk meg, hogy a drámákban szereplő mérgek a valóságban is léteztek-e, vagy csupán e zseniális elme fantáziájának szülöttei. És ha léteztek is, milyen összetevőkre célzott Shakespeare, és ezek valóban mérgezőek voltak–e. De talán jobb is így. Végül is, időtálló szonettjeit és színműveit az emberi természetet fürkésző alkotásoknak, és nem növényhatározónak szánta.