Várandósságuk alatt a kismamák nagy hányada egészen bizonyosan szembetalálkozik legalább egy olyan jóslattal, miszerint pocakjának alakja, mérete, vagy éppen „elhelyezkedése” alapján tuti biztos, hogy fia/lánya fog születni. Vajon tényleg lehet hinni ezeknek a babonáknak? Tényleg tévedhetetlenek azok, akik a másodperc törtrésze alatt, a kismamára vetett egyetlen szempillantás során kitalálják azt, ami pedig időnként a legmodernebb ultrahangos vizsgáló berendezés segítségével is csak „nagy valószínűséggel” mondható meg?

Régen és ma, itthon és külföldön

Anaxagorász, a két és fél évezreddel ezelőtt (i.e. 500-428) élt görög természetfilozófus úgy gondolta, hogy a fiúk a jobb, a lányok a bal here működésének köszönhetik életüket. A régi Rómában azt hitték, hogy a gyermek nemét a here határozza meg, amelyből a fogantatást okozó sperma származik.

A portugálok úgy vélik, hogy a terhesség alatt fogyasztott étellel az asszony befolyásolni képes a születendő gyermek nemét. A kerek gyümölcsök és zöldségek – például az alma, a szőlő vagy a karalábé – evése kisleányt; míg a hosszúkás zöldségek, mint a répa vagy az uborka fogyasztása fiúgyermeket eredményez.

A törökök szerint ha a várandós asszony tenyere fölé cérnaszálon egy jegygyűrűt lógatva körkörös mozgást végez, a születendő gyermek lány lesz, ha egyenes vonalban mozog, akkor fiú.

Nyugat-Európa számos országában sokáig élt az a néphiedelem, miszerint az északi szél idején nemzett gyerekből fiú lesz, különösen akkor, ha a leendő apa aktus közben magán hagyja a csizmáját.

A magyar néphit azt tartotta, hogy a nőnek tilos dalolnia, különben lánya fog születni. A magyarok a fiú utódot akkor érezték garantáltnak, ha a vőlegényes házban kisfiút ültettek a menyasszony ölébe.

Dehogy

Nem hihetünk ennek a „módszernek”, és korántsem tévedhetetlenek a magukat a témában annak vallók sem. Egészen egyszerűen azért, mert a várandós nők pocakjának ezen paraméterei számos tényezőtől függnek. Többek közt a kismama hasfali izomzatának erősségétől, bőr alatti zsírszövetének vastagságától, vagy éppen a méhen belüli magzat méreteitől, aktuális elhelyezkedésétől.

Hasonló módon, igencsak nehéz pontosan meghatározni a születendő gyermek nemét karikagyűrű-ingával, a kismama által a terhesség alatt megkívánt ételekre alapozva, vagy éppen a hányingerrel, hányással, rosszulléttel kísért napok számának meghatározásával. Ezek ugyanis, a fent említett paraméterhez hasonlóan, szintén egyéni, és adott terhességre vonatkozó tények. Ez egyébként oly annyira igaz, hogy még ugyanazon nő két, ugyanolyan nemű magzatot kihordó várandóssága is jelentősen különbözhet egymástól.

Miért van a jóslásoknak, babonáknak ekkora népszerűsége?

Sokak szerint azért, mert egy rendkívül alacsony tévedési kockázattal járó fogadásról van szó: az illető jósló fél ugyanis vagy eltalálja a kicsi nemét, vagy sem. És míg előbbi esetben „mennybe megy”, utóbbi esetben igen gyakran az újszülött világrajövetele felett érzett öröm feledteti a bakit. Nem véletlen, hogy a családtagok, ismerősök, barátok jóslatait meghallgatva a várandós asszonyok az ultrahangos vizsgálat végén mégiscsak a szakemberhez fordulnak egzaktabb válaszért.

A pocakra vonatkozó jóslások körüli túlzott felhajtások közül talán egy eset jelenthet valódi kivételt: a terminus végéhez közeledve „leszáll”, amit a magzat fejének medencebemenethez való illeszkedése okoz. Ez a sokszor igen látványos, viszonylag rövid idő alatt bekövetkező változás a közeledő szülés időpontját vetíti előre, így tehát az ilyenkor hallott „már nincs sok hátra” jóslás nagyon sok esetben meg is állja a helyét.