A legtöbben jártunk már úgy, hogy azt hittük, rezeg a telefonunk, de csak képzelődtünk. Nem kell megijednünk, ez nem a digitális világ által gerjesztett őrület első jele, csupán az egészséges agyműködés egyik gyakori és elkerülhetetlen velejárója.

De létezik két eltérő kombináció is: a valódi csengést összeköthetjük a nem cseng döntéssel (kihagyás), vagy a vibráció hiányát a cseng döntéssel. A pszichológia ez utóbbit „hamis riasztásnak” nevezi. Ez történik akkor, amikor fantomrezgést érzékelünk.

Az olyan szituációkban, melyek során könnyű a döntéshozatal, például hogy valaki a nevünkön szólít-e minket egy csendes szobában, valószínűleg tökéletesen párosítjuk az érzékelést és a döntést. De amikor a döntéshozatal némileg bonyolultabb, ha például egy zajos szobában kell eldöntenünk, hogy minket szólítanak-e, vagy olyasvalamit kell értékelnünk, amihez nem értünk, akkor előfordul helytelen párosítás, azaz „kihagyás” és/vagy „hamis riasztás”.

A jeldetekciós teória szerint két módon változtathatunk a hibás párosítások arányán. A legjobb, ha megváltoztatjuk a detektálni kívánt jellel szembeni érzékenységünket, vagyis erősebb rezgést állítunk be a mobilon, vagy a telefont a testünk egy érzékenyebb részére helyezzük. A másik lehetőség, hogy kiiktatjuk a torzítás lehetőségét, egyszóval mindig elhisszük, hogy a telefonunk valóban cseng. Ez persze jelent némi kompromisszumot, hiszen így számolnunk kell a gyakoribb hamis riasztásokkal, vagyis többször nyúlunk úgy a telefon után, hogy az valójában nem cseng.

Érzékelő rendszerünk két fő jellemzője, a szenzitivitás és torzítás, egymástól függetlenül folyamatosan jelen van. A szenzitívebb rendszer jobb, mert nagyobb pontossággal képes megkülönböztetni a körülöttünk lévő világ valódi állapotát. Azonban a torzításnak nincs egyértelmű optimuma. A torzítás szintje a különböző helyes és helytelen párosítások relatív költségétől és előnyétől függ.

Mit jelent ez a mobilhasználatra nézve?

Kijelenthetjük, hogy az emberek alapvetően szeretik, amikor cseng a mobiljuk, és a legtöbb ember dühös, ha elszalaszt egy-egy hívást. Ez azt jelenti, hogy a tanulási, tapasztalási rendszerünk a torzítást olyan szintre korrigálta, ami „kihagyást” valószínűtlenné teszi. Ennek ára a hamis riasztás elkerülhetetlensége, vagyis a fantomrezgések érzékelése. A tanulmány, mely a populáció 80 százalékánál előforduló fantomrezgésekről számolt be azt is megállapította, hogy ez a fajta helytelen párosítás különösen azok között fordul elő gyakran, akik a személyiségteszteken a legmagasabb pontszámokat érték el. Az ő számukra egy izgalmas hívás elmulasztása hatalmas ár.

A „hamis riasztások” és a „kihagyások” közti kompromisszum magyarázza, miért nem zavar senkit, hogy a tűzjelző gyakran akkor is beindul, amikor nincsen tűz. Az ok nélkül farkast kiáltó tűzjelzőket elfogult, torzított érzékelésre tervezték, hogy a legkisebb hőre és füstre is reagáljanak, azért, hogy minden áron elkerülhessék a valódi tüzek „kihagyását”. A végeredmény tehát a hamis riasztás, ami ugyan kényelmetlen, de közel sem annyira borzalmas, mint halálra égni, csak mert a riasztó nem akart vaklármát csapni.

Minden percepció a körülöttünk lévő világ információira támaszkodik, az elfogultságot pedig tapasztalataink alapján formáljuk köréjük. A fantomrezgés tehát semmiképp sem beteges hallucináció. Végeredményben ez is érzékelő rendszerünk tökéletességét tükrözi, vagyis azt, hogyan próbálja a tőle telhető legjobbat produkálni ebben a bizonytalan és zajos világban.