A 19. századi orvos, John Langdon Down nem fedezte fel a genetikai betegséget, hanem egyszerűen a mongolizmus nevet ragasztotta rá, mivel úgy vélte, a betegek arcvonásai a mongolokéra emlékeztetnek. Az 1960-as években aztán, hogy a szakirodalmat megszabadítsák a rasszista felhangú terminustól, inkább egy eponimát választottak a betegség megnevezésére. Így aztán, a betegség felfedezését – helytelenül - Down doktornak tulajdonítjuk.
Dr. Judith Hall a Kanada Rend egyik tisztviselője, aki az Amerikai Humán Genetikai Társaság és az Amerikai Gyermekgyógyász Szövetség élén is állt. Világszerte szaktekintélyként emlegetik mind a gyermekgyógyászat, mind a genetikai területén. 40 éves pályafutása alatt 250 tudományos cikkel, 60 fejezettel, és 5 szakkönyvvel gazdagította a szakirodalmat. Ugyanakkor valószínűleg az ő felfedezése lesz az eponimák egyetlen túlélője. A ritka és borzalmas genetikai betegséggel érintett csecsemők több ujjal és agyi, illetve az anus területére lokalizálódó rendellenes szövetburjánzással születnek. A betegség a születés után nem sokkal, halállal végződik.
Hall doktornő felfedezése egyike a kanadai orvoslás néhány női eponimájának, vagyis amikor a betegséget a felfedezőjéről nevezik el, és egyike a még élő kanadai eponimistáknak. Ő maga azonban nem sokat profitál a megkülönböztetésből.
„Ez valójában a megbecsülés egyfajta kifejezése, a szakma elismerése, hogy valami hasznosat tettem, és persze megtiszteltetés, még ha rövid életű is.”
– mondta a kutató egy interjúban.
Alzheimer, Parkinson, Hodgkin
Orvosok, akik a fősodor homályába veszhettek volna, de nevük továbbra is fennmarad a szakirodalomban. Mindazonáltal, azokon a vádakon túl, hogy az eponimák zavaróak és elavultak, az orvosok körében létezik egy mozgalom, melynek célja, hogy az eponimákat végképp kiradírozzák az orvosi szövegekből, és helyettük a jóval szemléletesebb, leíró nomenklatúrát használják. Ám az eponimák eltűnésével bizonyára az orvoslás néhány misztikuma is elvész.
Az eponimákkal ugyanakkor határozottan vannak bizonyos problémák. Itt van például a Down-szindróma. A 19. századi orvos, John Langdon Down nem fedezte fel a genetikai betegséget, hanem egyszerűen a mongolizmus nevet ragasztotta rá, mivel úgy vélte, a betegek arcvonásai a mongolokéra emlékeztetnek. Az 1960-as években aztán, hogy a szakirodalmat megszabadítsák a rasszista felhangú terminustól, inkább egy eponimát választottak a betegség megnevezésére. Így aztán, a betegség felfedezését – helytelenül - Down doktornak tulajdonítjuk.
„Ez az egyik példa arra, hogy miért nem helyénvaló az eponimák használata. Az orvosok egyszerűen megpróbálták elkerüli a pejoratív terminust és a betegséget egy olyan orvos javára írták, akinek semmi köze nem volt a felfedezéséhez.”
– mondta Dr. Jacalyn Duffin, kanadai orvos történész.
Szükségtelen átfedések
Az eponimák ellen leginkább felhozott érv, hogy sokszor a politika, a földrajzi helyzet és különböző befolyások formálják, és sohasem maga a valódi betegség.
„A humán immundeficiencia vírus (HIV) meglehetősen jól kifejezi a betegség lényegét, míg a Crohn-betegség és a Cushing-szindróma semmit nem mond. Mindezen túl, mivel sok eponima a 19. században, vagyis az európai patológia feltörekvő korszakában született, nagyon sok a nehezen kiejthető név, mint például az Abderhalden-Kaufmann-Lignac szindróma. És mivel az orvostudomány nyelve egyre inkább az angol, ezek a német megnevezések ma már kissé disszonánsnak tűnnek.”
– állítja a Toronto Egyetem orvos történésze Dr. Edward Shorter.
Ráadásul, itt van az a kavarodás, amit a szükségtelen átfedések okoznak. A Plummer-Vinson szindróma, a Paterson-Kelly szindróma, és a Waldenstrom-Kjellberg szindróma valójában ugyanazt a betegséget takarja, attól függően, hogy a beteg az amerikai, brit, vagy skandináv.
„Az eponimákból hiányzik a pontosság, ami a globalizált világban zavarhoz vezet és akadályozza a tudományos vitát. Ezért felkérjük a szakmai folyóiratok és szakkönyvek szerkesztőit, hogy tartózkodjanak az eponimák használatától.”
- hangsúlyozza a British Medical Journal egyik 2007-es vezércikke.
Náci ne adjon nevet
Az eponimákról folytatott vita legellentmondásosabb mozzanata, hogy egyes orvos csoportok az eponima státusz megfosztását presszionálják a náci kötődésű orvosoktól. A legtöbbet emlegetett példa Hans Reiter, a Reiter-szindróma névadója. A betegség egyfajta ízületi gyulladás, mely az ízületek mellett a bőr, a genitáliák és a szemek gyulladását okozza - írja a WEBBeteg.
Reiter az elsők közt tett hűségesküt Adolf Hitlernek, és mint ilyen, vezető szerepet játszott a Harmadik birodalom egészségügyi rendszerében, nevezetesen ő felügyelte a koncentrációs táborokban fogvatartottakon végzett orvosi kísérleteket, többek között azt is, mely során 250 buchenwaldi fogoly halt meg tífuszoltás kísérletben. A holokauszt után Reitert a Nürnbergi Perben háborús bűnösként elítélték.
„Mindezen okokból, egészen az 1970-es évektől létezik egy összehangolt erőfeszítés az eponimák visszaszorítása érdekében.”
- mondja Dr. Duffin. A modern orvosi szövegkönyvek konzekvensen mellőzik még a leghíresebb eponimákat is, mint például a Lou Gehrig-kór, ami a leghíresebb beteg után kapta a nevét, és inkább az alternatív klinikai terminust, vagyis az amiotrófiás laterális szklerózis megnevezést használják.
Felfedezés vagy eponíma?
Sokatmondó, hogy a 20. század legnagyobb orvosi felfedezései általában nem eponimák. Az immunrendszert támadó rejtélyes betegség 1981-es felfedezését Dr. Michael Gottlieb neve fémjelzi, mégsem Gottlieb-szindrómaként ismerjük, hanem a jóval szemléletesebb, szerzett immunhiányos betegség (AIDS) néven.
Az olasz Carlo Urbani is orvosi legendának számít, miután 2003-ban leírták azt a rendkívül fertőző tüdőbetegséget, ami néhány nappal azelőtt megölte őt. És bár nem róla nevezték el, mégis mindenki tudja, hogy az súlyos akut légúti szindróma, a SARS, az ő nevéhez fűződik.
„Minden hibájuk ellenére, az eponimáknak van némi varázsa.Vegyük például az amerikai Dr. Frank Sandersről elnevezett Frank-féle jegyet. Ez egy apró, átlós ránc a fülcimpán, ami kardiovaszkuláris betegséget vagy diabéteszt jelez. Nevezhetnénk akár diagonális ráncnak is, de a Frank jegy szerintem némiképp elegánsabb.”
– állítja Dr. Duffin
Az eponimák az emberi testbe vezető utat is megtalálták. A petevezeték (Fallopian vezeték) Gabriele Falloppio, 16. századi anatómus nevéhez fűződik, aki mellesleg a klitoriszt is felfedezte. Az agyalapnál elhelyezkedő Willis-kör a 17. századi orvos Thomas Willis után kapta a nevét, aki elsőként vetette fel, hogy az emberi gondolkodást és érzelmeket nem a szív, hanem az agy irányítja.
„A tudományról van szó, és nem az emberi viszonyokról.”
Kellemetlen
És mégis, ugyanilyen gyakran felmerül, hogy az eponimák valójában a névadók számára is kellemetlenek, hiszen a nevüket szörnyű betegségekkel társítjuk. Immáron 105 éve annak, hogy Alois Alzheimer elsőként ismertette a német pszichiáterek tanácsa előtt a demencia általa felfedezett új formáját. Mégis, még ma is szinte ötpercenként hallani szegény Alzheimer nevét az általa felállított diagnózis kapcsán.
Dr. Shorter szerint a betegség visszataszító volta eltörpül, ha a halhatatlanság forog kockán.
„Nagyszerű teljesítményt vitt véghez, és nem hiszem, hogy Alzheimert különösebben zavarná, hogy nevét egy ilyen borzalmas betegség összefüggésében hallja. Ez elsősorban a tudományról szól, és nem az emberi viszonyokról.”
„Az alkalomszerű hírnév ellenére, az orvosi kutatás többnyire a dicsfény árnyékában zajlik. A kutatómunka eldugott laboratóriumokban folyik, kevésbé megbecsült és alulfizetett kutatókkal. A nevük fennmaradása egy-egy felfedezés kapcsán a legcsekélyebb kompenzáció a csekélyebb fizetésért.”
– mondja Shorter.
A menő Los Angeles-i ügyvéd, Jim Asperger nem tudja, van-e bármi köze az autizmust kutató Hans Aspergerhez, de annyi bizonyos, hogy minden alkalommal óriási felbolydulást okoz, ha megjelenik egy-egy orvosi rendelőben.
„Pár éve bokaműtétem volt, és az orvosok összesúgtak a hátam mögött, azt találgatván, vajon a nagy kutató rokona vagyok-e. Ettől eltekintve a névrokonságból bizonyos mértékig hasznot húzok, hiszen a szakmai honlapomat feltűnően sokan látogatják.”
Sok elnevezés fennmarad
Az eponímia hagyományának védelmezői vigasztalódhatnak, hogy néhány név, noha lassan kivész a divatból, talán soha nem tűnik el az orvosi szótárakból.
A Hodgkin-limfóma és a Parkinson-kór eponimákat továbbra is kegyelettel őrzik a több millió dolláros alapítványok és jótékonysági szervezetek. Csakúgy, mint a humoristák kedvenc témájául szolgáló Tourette szindróma megnevezést, amelynek bemutatása a humoreszkekben egyébként helytelen. James Langdon Down talán rasszista volt, de valószínűleg hiába győzködnénk egy Down Egyesületet, hogy holnaptól 21 triszómia egyesületnek nevezze magát.
„A posztmodern kor egyik tendenciája, hogy az orvoslást egyfajta alkalmazott tudományként kezeljük. Egy olyan világban, ahol a „klinikai” a hideg és érzéketlen szinonimájává vált, az eponimák jelentik azt a maradék vékony szálat, mely a mai orvosokat az őket megelőző úttörőkkel köti össze: az anatómiát megalapozó reneszánsz doktorokkal, akik a hullarablástól sem riadtak vissza, vagy a hipotézisük bizonyítása érdekében saját idegeiket elmetsző, vagy magukat nemi betegséggel megfertőző megszállott orvosokkal. A tudomány országútján mindannyian próbáljuk megérteni az élet és a betegségek misztériumát, és ezen az úton vannak útitársaink. Ezekkel a nevekkel rájuk emlékezünk.”
– mondta Dr. Duffin.