Ha ne adj’ isten leáll a szívműködésünk, akkor a modern tudománynak és csodálatos kütyüinek köszönhetően valószínűleg életben maradunk. Ám ha kétszáz évvel ezelőtt születünk, akkor nem lennénk ilyen szerencsések, mert akkoriban az újraélesztési technikák nemcsak kevésbé hatékonyak, hanem sokszor meglehetősen bizarrak voltak.

A különös újraélesztési technikák zöme egy William Hawes (1736-1808) nevű londoni orvoshoz fűződik. Hawes „friss” holttesteken kívánta tökéletesíteni módszereit, ezért hajlandó volt fizetni is például egy frissen vízbe fúlt hulláért.

Meglepő módon, még a mai modern újraélesztési technikák némelyike is valamiképpen Hawes módszereire hajaz. Újraélesztési kutatásait a híres Brit Royal Society is mind sorra vette, kipróbálta és minősítette. Akadt néhány működőképes módszer, de a legtöbb kellemetlen, veszélyes vagy egyszerűen őrültség volt. Mégis, valahol ezekből a jó szándékú próbálkozásokból született meg az újraélesztés tudománya.

Dörzsölés és ecetes pác

A Royal Society által javasolt egyik legkorábbi módszer a halott testének durva ronggyal történő dörzsölése volt. A dörzsölést olykor megspékelték némi ecettel, borral vagy likőrrel. A technika ismertetője ezért inkább úgy hat, mintha szakácskönyvet olvasnánk, és nem újraélesztési kézikönyvet.

Pálcák és ostorok

Kevésbé kíméletes megoldás volt, amikor az áldozatot botokkal és ostorokkal csapkodták. Valljuk be, a módszerben nehéz lenne hibát találni: ugyanis ha az áldozat magához tér, akkor valószínűleg nem győz majd hálálkodni; ha pedig nem, akkor úgysem fáj neki.

Füstölés

Szintén az újraélesztés hajnalán született meg a füstbefújásos technika, amely során az áldozat szájába és orrcimpájába dohányfüstöt fújtak. Ennek kissé bonyolultabb változata az volt, amikor állati hólyagba fújták a füstöt, majd a végbélen keresztül bejuttatták a halott testébe. Szerencsére ezt a módszert a Royal Society elvetette. Ám, ha az utóbbi változattól eltekintünk, könnyű belátni, hogy a módszer bizonyos tekintetben roppant hatékony: az újraélesztés helyszínén pipájára gyújtó, és komótosan pöfékelő orvos látványa a halottat ugyan nem ébreszti fel, ám a bámészkodókat és a pánikba esett családtagokat kétségtelenül megnyugtatja. Ez pedig elég nyomós ok a használatára.

Hordón gurítás

Egy másik korai technika volt, amikor a holtestet boroshordókon gurították előre-hátra. Nem tudni, hogy ez a módszer hogyan jutott eszükbe, és milyen hatásmechanizmust feltételeztek mögötte, mindenesetre két okból is rendkívül célravezető. Egyrészt azért, mert ha az újraélesztés sikerül, akkor a hordókat rögtön csapra is verhetjük örömünkben. Ha pedig sikertelen, akkor pedig bánatunkban.

Elefántcsont orrcimpacsövek

Egy ideig ez számított az újraélesztés etalonjának. A Royal Society leírása szerint az eszköz egy rövid elefántcsontból készült cső, amit az egyik orrcimpába vezettek, és visszanyomták vele a gége alsó részét a nyelőcső kezdete felett, hogy a gyomorba ne juthasson levegő. A csövet az orron keresztül a légcsőbe nyomták, és egy fújtatóhoz csatlakoztatták. Az igazság az, hogy erre van némi ésszerű magyarázat, ugyanis a nazális cső bejuttatása például túlsúlyos betegnél jóval egyszerűbb. Emellett ez a technika megbízhatóbb akkor, ha az újraélesztő a 18. századi orvosokhoz hasonlóan járatlan a mesterséges lélegeztetésben.

Karlendítés

Sajnálatos módon, a Társaság által javasolt más módszerek igazolására jóval kevesebb tudományos magyarázat szolgál. Ilyen például a következő javaslat: „Ragadd meg az áldozat karját a könyöke felett és húzd a karokat gyengéden, de határozottan felfelé, amíg össze nem érnek a fej fölött. Ezután, hajlítsd le a karokat és nyomd őket határozottan a test két oldalához. Tény, hogy ez az újraélesztési technika lenyűgözhette a bámészkodókat, de nehezen hihető, hogy bárkit is visszahozott volna a halálból.

Tollak

Egy másik megkérdőjelezhető technika az áldozat torkának tollakkal történő csiklandozása volt. Ezt ugyanúgy nehéz lenne tudományos alapon indokolni, mint az ostorcsapkodást. Sőt, valószínűleg többet ártott, mint használt, mert egy eszméletlen betegnél az öklendezési reflex provokálása hányáshoz és a gyomortartalom belégzéshez vezethet (aspirációs pneumónia).

Különös hálótársak

A Royal Society fontosnak tartotta, hogy a halottat minél hamarabb felmelegítsük. Ennek érdekében meleg vízben fürdették, meleg takarókba bugyolálták, vagy a kandalló mellé fektették. A társaság emellett hatékony módszernek tartotta azt is, hogy valaki befekszik a halott mellé, hogy a saját testével melegítse. A felmelegítéssel kapcsolatos elképzelés szintén bír némi tudományos alappal, mivel a hideg megzavarja a normál szívritmust. Sőt, a sürgősségi orvosok közt manapság is az a mondás járja, hogy a szívleállás áldozatait csak akkor tekinthetjük halottnak, ha már kihűltek.

Az orosz módszer

Az orosz módszer ezzel szemben a hidegre esküszik, ezért nem melegítették, hanem jeges vízbe rakták az áldozatot, vagy egyszerűen kitették a hidegre. Bár a hideg megnehezíti a szívműködés újraindítását, az anyagcserét is lelassítja, ami csökkenti az oxigénhiány okozta agykárosodás mértékét.

Lovaglás

Bár a lovak terápiás felhasználása nem szokatlan, újraélesztés során való alkalmazásuk kétségtelenül meglepő. A lovas újraélesztés lépései egyáltalán nem bonyolultak: „Az áldozatot fektessük egy tüzes, de kezes ló hátára. Paskoljuk meg a ló farát, majd szükség esetén ismételjük meg.” A módszer logikája nem teljesen világos, de látszólag a ló fel-le mozgásától várták az újraélesztő hatást.