Az orvosok vélhetőleg nem akarnak nekünk ártani, de a történelem azt mutatja, hogy a gyógyítás sokszor bizony ezzel a veszéllyel járt. Bár az ókoriak meglepően kifinomult ismeretekkel rendelkeztek a sérülések és betegségek terén, félresikerült gyógyítási kísérleteik során gyakran folyamodtak vérfagyasztó módszerekhez. Ismerjünk meg néhány eleink által használt, meghökkentő, gusztustalan, vagy épp borzalmas terápiát.
Köpölyözés
A gyógyítók évezredeken át ragaszkodtak ahhoz az elképzeléshez, hogy a betegségeket a testben rekedt „rossz vér” okozza. Az érvágás vagy köpölyözés valószínűleg az ókori suméroktól és egyiptomiaktól ered, de egészen a görögökig és rómaiakig nem vált általános gyakorlattá. Befolyásos orvosok, mint Hippokratész és Galen kitartottak amellett, hogy az emberi testben négy alapvető testnedv (humor) kering, a sárga epe, a fekete epe, a nyálka és a vér, és ezeket egyensúlyban kell tartani ahhoz, hogy megőrizzük az egészséget. Ezen gondolatmenet alapján, a lázas vagy más tünetekkel jelentkező betegeket gyakran a vér túlzott bőségével diagnosztizálták, és hogy helyreállítsák a test harmóniáját, egyszerűen eret vágtak a betegen, és némi vért csapoltak le a testéből. Erre a célra olykor piócákat is alkalmaztak.
Bár az eljárás a vérveszteség miatt könnyen torkollhatott véletlen halálesetekbe, a flebotómia egészen a 19. századig az orvoslás egyik alapvető technikájának számított. A középkori orvosok szinte mindenre ebben látták a gyógymódot a torokfájástól a pestisig, és sok borbély is felvette szolgáltatásai közé az érvágást a hajvágás és borotválás mellett. Az érvágás végül kiment a divatból, miután az új kutatások bebizonyították, hogy talán többet árt, mint használ, de a piócákat és a kontrollált érvágást továbbra is használják néhány ritka betegség kezelésére.
Trepanáció
Az emberiség által legrégebben használt operációk egyike egyben talán az egyik legborzalmasabb. Mintegy 7000 évvel ezelőtt a trepanáció, azaz a koponyalékelés egyet jelentett a gyógyítással, ám a kutatók a mai napig sem tudják biztosan, hogy ez a műtéti forma hogyan és miért alakult ki. Az általános teória szerint a törzsi rituálé valamilyen formája volt, vagy esetleg így akarták szabadon engedni a testet megszálló gonosz szellemeket. Megint mások szerint inkább epilepszia, fejfájás, fekélyek és vérrögök kezelésére használták. A Peruban talált lékelt koponyák azt sejtetik, hogy sürgősségi kezelés is lehetett, amikor koponyasérülés esetén kitisztították a sebből a csontszilánkokat, és a bizonyítékok azt mutatják, hogy sok beteg túlélte a beavatkozást.
Higany
A mérgező higanyt egy időben elixírként és lokális orvosságként használták. Az ókori perzsák és görögök kenőcsként használták, és a második századi kínai alkimisták is méltatták a folyékony higany és a vörös higanyszulfid érdemeit, mivel azt hitték, hogy meghosszabbítja az életet és fokozza a vitalitást. Néhány gyógyító még azt is állította, hogy a higanytartalmú italok fogyasztásával örökké élhetünk, sőt még a vízen is képesek leszünk járni. Eme elképzelés egyik leghíresebb áldozata Qin Shi Huang kínai császár, akit feltételezhetőleg egy halhatatlansággal kecsegtető higanytabletta vitt a sírba.
A reneszánsz kortól a 20. századig a higanyt a szexuális úton terjedő betegségek, például a szifilisz kezelésére használták. Miközben néhány beszámoló a kezelés sikeréről számol be, az igazság az, hogy a betegek gyakran haltak bele a higanymérgezés okozta máj és vesekárosodásba.
Ganékenőcs
Az ókori egyiptomiak figyelemreméltóan jól szervezett egészségügyi rendszerrel rendelkeztek, melyben specifikus kenőcsökre szakosodott orvosok is helyet kaptak. Az általuk felírt orvosságok azonban olykor igen orrfacsaróak voltak. Gyík vér, döglött egér, sár és penészes kenyér gyakran szerepelt a lokális készítmények összetevői között, a nők libidóját pedig nem egyszer lónyállal próbálták felkorbácsolni.
Még ennél is visszataszítóbb módszer volt az állati és emberi ürülék terápiás alkalmazása. Az i.e. 1500-ból való Ebers papirusz szerint a szamár, a kutya, a gazella ürüléke és a légypiszok is gyógyító tulajdonságokkal bír, ráadásul még a gonosz szellemeket is távol tartják. Miközben ezek a bűzös orvosságok olykor tetanuszhoz és más fertőzésekhez vezettek, nem minden esetben voltak teljesen hatástalanok, mivel kutatások azt mutatják, hogy bizonyos állatok ürüléke antibiotikus anyagokat tartalmaz.
Kannibál kúra
Egy időben az orvosok a fejfájásra, izomgörcsre vagy akár gyomorfekélyre egyszerűen emberi hús, csont és vér fogyasztását írták fel. A „hulla orvosság” évszázadokig zavarba ejtően elterjedt gyakorlatnak számított. A rómaiak azt hitték, hogy az elesett gladiátorok vére gyógyítja az epilepsziát, és a 12. századi patikusok pult alól árulták az Egyiptomból elrabolt múmiák porát. Később, a 17. századi Angliában II. Károly „Királyi Cseppeket” kortyolgatott, azaz egy „roboráló” italt, amit porrá zúzott emberi koponyából és alkoholból készítettek.
Ezek a kannibál gyógyszerek állítólag mágikus tulajdonságokkal bírtak. Azt gondolták például, hogy egy halott maradványainak elfogyasztásával a halott lelkének egy részét is magunkhoz vehetjük, ami életerőt és jó közérzetet biztosít. A felírt „orvosság” azaz testrész gyakran megfelelt a betegség helyének: így fejfájásra koponyát, izomfájdalmakra húst írtak fel. Azonban nem mindig lehetett könnyen hozzájutni ezekhez a gyógyszerekhez, ezért a betegek gyakran vonszolták ki magukat a kivégzésekre abban a reményben, hogy kapnak egy pohárkával a kivégzett véréből.
Kóborló méh
Az ókori görög orvosok úgy hitték, hogy a női méh egy teljesen különálló teremtmény saját tudattal. Platón és Hippokratész írásai szerint, ha a nő hosszú ideig hajadon marad, akkor a méhe, ami szerintük egy gyermek kihordására kész élő állat, egyszerűen elszabadul és vándorútra kel a nő testében, ami fulladást, rohamokat és hisztériát okoz. Ez a furcsa diagnózis valamilyen formában a római vagy és bizánci időkig tartotta magát, vagyis jóval az után is fennállt, hogy az orvosok rájöttek, hogy a méhet szalagok rögzítik a helyére.
Hogy megelőzzék a méh elcsavargását, az ókori nőknek azt tanácsolták, hogy menjenek férjhez korán és annyi gyereket szüljenek, amennyit csak tudnak. A sajnálatos módon már „elszabadult” méhre, az orvosok terápiás fürdőket, infúziókat és masszázst írtak fel, hogy megpróbálják a makacskodó szervet visszakényszeríteni a helyére. Előfordult, hogy a beteg fejét kénfüsttel fújták be, a lába közötti területet viszont kellemes illatú kenőcsökkel kenték be, azon logika szerint, hogy a méh ily módon a bűztől a kellemes illat felé vándorol, azaz visszamegy a saját helyére.
Babilóniai koponyakúra
Az ókori babilóniaiak szerint a legtöbb betegség démoni erők munkálkodásának következménye, vagy egyszerűen az istenek büntetése a múltbéli rossz cselekedetekért. Az orvosok inkább papok voltak, mint a mai értelemben vett gyógyítók, ezért a terápiából sosem hiányozhatott a mágia. Például, ha a beteg a fogait csikorgatta, akkor a gyógyító rögtön tudta, hogy egy halott családtag szelleme így próbál kapcsolatba lépni az alvó beteggel. Az ókori nekromantikus szövegek szerint az orvosok ilyenkor azt javasolták, hogy a beteg aludjon egy hétig egy koponyával az ágyában, hogy elűzze a szellemet. A biztosabb siker érdekében pedig a legjobb, ha a koponyát minden éjjel hétszer megcsókolja.